Amikor ideköltöztünk, ahogy már korábban is írtam, megfogott az éjszakák csendje. Csak néha hallani egy - egy vakkantást a szemközti szomszéd kutyájától, vagy éppen egy autót elhaladni az ablak alatt, de amúgy, mintha elaludna esténként az egész város, hogy aztán fel se ébredjen, amíg csak teheti.
Nulladikos - koránkelős időkben, amikor negyed hatra volt húzva az óra, egy idő után arra állt be a bioritmusom, hogy öt körül felrezzenjek - hiszen úgyis mindjárt csörög - és aztán fél hatig a szundi gombot nyomogatva valahogy magamhoz térjek. Akkor hallottam őket először és egy idő után tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen erre ébredek: néhány másodpercig hallható női és férfihangok vegyesen, normál hangerővel beszélgetve, ami mégis rettentő hangosnak tűnt a sokszor még sötét hajnali órában. Minden nap, 5:07-kor mentek el a ház előtt, órát lehetett hozzájuk igazítani. Biztosan a buszhoz igyekeztek ilyen korán, én meg nem győztem hálát adni, amiért még a takaró alatt lehetek pár percig :).
.jpg)
Aztán nyáron visszaállt minden a normál kerékvágásba, nem kellett kelnem, hát mélyen aludtam végig a hajnalokat, most pedig már negyed hétkor csörög az óra minden nap és továbbra sem ébredek fel rájuk. Általában. Mert pár napja egy rossz éjszaka után mégis felriadtam, és lám, ott voltak, pontosan, kötelességtudóan mint mindig: az én öt óra hét perces embereim :). (Kép innen ).
