…a hangulatom mostanság. Sokat kiszívott belőlem a tél, a rövid, hideg napok és a hosszú éjszakák. Néha ijesztően törékenynek érzem a világot, és mindent, amiben biztos lehetnék. Ugyanakkor minden nap rácsodálkozom, milyen végtelenül gazdag az életem, mennyi szükség kerül el, milyen megelégedett lehetek – vagyok is – azzal, amit elértem. Csak gépelem a sorokat egymás után és azzal a lendülettel törlöm is, amit írtam, mert meg sem közelíti, amit kifejeznék…
Sűrűsödik bennem a csend. Egyre inkább kívülről nézem a világot, mások küzdelmeit, bajait, az enyémeket is egy csomóba fogva velük. Ami nem azt jelenti, hogy ne érezném, ha fáj – csak valahogy tompítva, szűrve, távolodva. Keveset beszélek, itt is ritkán jelentkezem, talán mert onnan messziről nézve céltalan ez is – homokba ha írok, azt is éppúgy elviszi a víz és a felejtés, mint ezeket a sorokat.
Nemsoká 33 éves leszek, a krisztusi kor, ugye. Az életem fele nagyjából eltelt és jól telt, mindent összevetve. Sokat tanultam… A legfontosabb leckén ugyan még nem vagyok túl, azt még most veri abba a konok fejembe a sors, de ha tart még egy darabig ez a belső csend, akkor remélem, átmegyek majd a vizsgán :). Derűt kellene találnom, megingathatatlan békét belül, hát, ebbe már nálam nagyobbak is belebuktak... Valahol azért vicces, hogy ha valaki megkérdezné, hogy mi a legőszintébb saját magamra vonatkozó vágyam a világon, azt hiszem habozás nélkül ezt kérném. Mit nekem plazmatévé, ugyi :). De azt azért nem hiszem, hogy könnyen adnák az ilyesmit. Majd húsz – harminc év múlva referálok, mi jött össze belőle…
