Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.
Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltűnök,
mint halak villogása.
Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.
(Lator László)
