"Egy törékeny kéz kékesfehér
fényben a szívemhez ér.
Két gyermekszem frissen rám hunyorít,
elhomályosul, álmot kanyarít,
megvárom, míg az űrből visszatér,
egy percre megáll szívemben a vér.
Rám néz bizalommal, mint a virág
a fára, sziromra a faág,
hangja egy pohár friss vízben pezseg,
gyöngyözik a hajnal, kezén lepereg,
lepereg lassan a keze fején,
hallom, hogy fájdalmam a szívéhez ér."
(Hervay Gizella: Kinga)
Kíra beteg. Nem súlyosan, de mégis... hány, lázas, injekciót kapott és még fog is kapni legrosszabb esetben négyet az elkövetkező napokban. Nehezen viseli, nehezen viseljük valamennyien, nyúlós, gyomorszorító érzés látni a különbséget a szokott elevenségéhez képest. Ilyenkor az is fohászkodik azt hiszem, aki magáért már régen nem kért semmit: kérlek, hadd aludjon nyugodtan, ne hányjon, ne legyen magas láza... Mellette fekszem a szivacson, várok, szorítok. Ez is egy hosszú éjszaka lesz...
