Azt hiszem, a kutya vette észre elsőnek: ugatott, nem akarta abbahagyni és csak körözött a színes furcsaság körül. A pillangó nagyapám zemlpénagárdi udvarán a kapu sarkában vergődött, felszállásra képtelenül: hatalmas volt, hihetetlenül, elképesztően nagy az én hatéves gyerekszememnek. A nővéremmel odaszaladtunk és csak lestük a csodát, egy megelevenedett meseillusztrációt, néztük és sajnáltuk, mert látszott rajta, mennyire szeretne elrugaszkodni a porból. Az ugatásra végül apám is odajött, meg is állt felette egy kicsit - ilyen csudát ő se látott még. A szárnyai kifeszítve túlértek nem kicsi tenyere hosszán, kék alapon színes foltjait pedig egyszerűen nem fogadta el valóságnak az agyam. Ahogy felemelte, kiderült, mi tartja odalent: az egyik lába alsó ízére ráragadt valami anyag, a jókora göb miatt elnehezülve csak az udvarunkig bírt repülni, bárhonnan is jött. Apám kést fogott és végtelen óvatosan lemetélte a gombócot - a láb egy részével együtt, másképpen nem jött le. A pillangó a szédítő megkönnyebbüléstől és az átéltektől kábán egy darabig csak ült, aztán végül elrugaszkodott.
Hosszan néztem utána. Soha azelőtt vagy azután nem találkoztam ilyen mesebeli lénnyel, később hiába kerestem a nevét a határozókban vagy a neten. Huszonhat éve történt, nem csoda, ha elfakult már bennem a képe, de egyet biztosan érzek: akkor és ott a lehetetlennel határossal találkoztam. Akár valami trópusi lepkeházból szökött (honnan? hogyan?) akár egy másik dimenzióból esett át hozzánk, egyszeri volt és megismételhetetlenül szépséges....
A kép innen van: www.butterflyutopia.com/butterfly_framing_options.html#2
