A világ állása meg ilyesmi

...semmi nem sikerül. Igazából már napok óta... Újabb továbbképzésen voltam három napig, jó is volt - mert már nagyrészt tudtam azt a számitógépes mindenfélét amit tanítottak, ezért aztán jókat neteztem meg olvasgattam - meg rossz is. Szomorúság bujkált bennem szinte a legelejétől és nem szabadulok tőle azóta sem... Ma egyedül óvatoskodtam be a városba - kb 15 év nemvezetés után pár napja próbálok visszaszokni a kormány mögé, képzelhetitek... Ezügyben amúgy is törékeny önbizalmamnak (meg a kocsi jobb tükrének) adott egy pofont az egyik túlságosan kilógó terelésjelző, a tükör kiugrik, összerepedezik... csodás. Ezt a nyomorult várost is egyfolytában túrják, én meg sajnos egy béna bal.asz voltam. Mint nagyjából szokásosan mindenben, ami fontos lenne. Nagyon bánt ... Igaz állítólag több is veszett Mohácsnál, meg azt mondja a szervízesbácsi, hogy nem is lesz túl drága a javítás: a műanyag rész és a motor nem sérült, csak a tükör huppant ki belőle. Na de akkor is ... Azt hiszem mára abba is hagyom, végül is csak helyzetjelenteni akartam. Nos, ez a helyzet. További szép hétvégét...

...Wherever you are...

Múlt szerda óta ténylegesen beindult az élet, már most sokallom a tenni - intézni - megoldanivalókat, de hát úgy kell nekem. A blogolás egyszerűen nem fért rá a listára (most is éppen statisztikakönyvet kéne olvasgatnom, de ott egye meg a fene :)). Pedig valamelyik reggel úgy ébredtem, hogy ezt, ezt aztán mindenképpen meg kell írnom... Furát, visszatérőt álmodtam, olyat, ami sok éve kísért már. Van pár ilyen álmom és álomhelyszínem, például a nagyapám portája Zemplénagárdon, vagy az általános iskolám épülete, de ez más... Nem tudom, valós helyre térek-e ilyenkor vissza, csak már nem emlékszem, mikor és hol láttam, vagy valami reinkarnációs emlék lehet, esetleg a tudatalattim üzen: egy házban és körülötte járok, elég nagy és romos, hiányoznak itt - ott a falai, a teteje, óriási lyukak vannak a padlón. Őszi erdőben áll, fából - kőből épült, ahogy bejárom a helyiségeket, lehullott levelekre lépek és a napfény mindenütt bebújik a falak hiányain. Sajátos hangulata van és sajátos érzéseket ébreszt: nagyon szeretném megmenteni, újjáépíteni, beköltözni, az enyémnek tudni... Nem tudom igazán érzékeltetni milyen, egyszerre gyönyörű és szomorú hely, mint egy elhagyott, de magányában is virágzó, elvadult kert. Sajnos egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam itt az elmúlt 20 évben, ritka és éppen ezért becses pont az álmaimban. Néha kicsit más, de lényegileg mindig ugyanolyan. Sokért nem adnám, ha tudnám, miért, hol és hogyan ivódott belém ennyire ez a hely :).

Ha már meg ilyen nagy őszinteségi rohamom van - úgy tűnik legalábbis - azt is be kell valljam, hogy volt egy kisebb "alkotói válságom" (jaja, nem is vagyok nagyképű :)) is az elmúlt napokban. Amikor elkezdtem a blogolást, tudtam, hogy igazából a kutya sem fogja olvasni, ezért aztán az elkeseredést megelőzendő le is tisztáztam magammal, hogy ne várjak tömegeket, kommenthegyeket, stb. Mert hát nem is azért írok elsősorban - a cél a megőrzésre méltó pillanataim rögzítése... Mégis, azért meg-megnézegettem az  oldalletöltési statisztikáimat, és jól esett, ha néha láttam, hogy rámnézett valaki. Sőt, konkrétan két barátomról is tudom, hogy olykor látogat, mert mindketten jelezték. Ez is több, mint amit elképzeltem az induláskor... Ugyanakkor vannak napok, amikor elfog a "pusztába kiabálok"-érzés, és ezt nehéz leküzdenem. Néha nagyon hiányzik a visszajelzés...

No jó, panasznap befejezve, jöhet a statisztika. Altatónak éppen meg fog felelni :). Jó éjt, szép álmokat mindenkinek!