Na igen. Feltörtem. Többen gratuláltak a kollégáim közül, akik látták a TÁMOP-os projektzáróról készült összefoglalót a miskolci tévében, hogyaszongya benne voltam a műsorban premier plánban. Állitólag hosszan mutattak... biztos feltűnően értelmes fejet vághattam, és azért. Vagy épp ellenkezőleg (sanszos :)). Én meg nem láttam az ominózus műsort, mondjuk annyira nem is hiányzik az életemből :). Mindenesetre titokban tévésztár lettem... És ahogy már az ilyen nagyságoknál szokás, rögtön ki is rúgtam a hámból. Került ma egy szabad délutánom - valami isteni beavatkozás lehetett - és csatangoltam egyet a városban, megettem egy kiflit almával az Avasi kilátónál, hallgattam kicsit az állandó zaj mellet bátortalankodó madarakat, néztem a fákat és csak úgy voltam magammal, magamban.
Körbenéztem a kilátóról, elgondoltam, hogy igazából milyen könnyen el tudnám képzelni, hogy ott éljek, a pincesor egyik romos, elhanyagolt kis házában. (Bár persze nyilván rendbeszedném.) Nosztalgiáztam egyet a temetőnél és zsebre vágtam az idén először talált gesztenyét. Némelyik fa több méteres vadszőlőszakállat növesztett, egy arra járó fotós pedig egész sorozatot készített egy lányról a lehető legrondábban összegraffitizett fal előtt, amit csak találhatott. Rajtam kívül csak egy bácsika volt még ráérős, felfelé jövet láttam egy padon üldögélni. Az ő arcán láttam olyasmit, ami az enyémen is ott ülhetett. Hát... ilyen is kell néha :).
