Esik kint. Néha jobban rázendít, kora este morgott - villámlott is, aztán mostanra megszelidült: csendesen szitál, ha nem figyelek, már nem is hallom azt a csepp surrogást - kopogást. Mindig szerettem a nagy zivatarokat, amikor egymást érik a villámok és néha süketítően közel dörög az ég - sosem féltem villámtól - dörgéstől, kicsi koromban sem. De még a viharnál is jobban szeretem ezeket a csendes estéket, beburkolózva egy pokrócba figyelni az eső hangjait ahogy összefonódnak a lányom szuszogásával - csak feküdni, és hallgatni elalvásig. És szeretem azt is, ha eláll az eső és a világ frissen mosottan, zöldszagúan kezdi az új napot...
