Valami oknál fogva a könyvek mindig közelebb álltak a szívemhez, mint a filmek, de azért ebben a műfajban is van bőven olyan, ami valamivel megfogott és többedik megnézés után is tudott mondani valamit. Valamelyik nap eszembe ugrott az egyik ilyen filmem: messze nem tökéletes alkotás, de mégis van benne valami egyedi (vagy csak én láttam kevés filmet :) ). 18 éve készült, Roman Polanski jegyzi, a címe pedig:
Keserű méz
A történetéről sok helyen lehet olvasni (pl.: www.mozi-dvd.hu/cikk334.html), nem is mennék bele részletesebben, egyszerűen látni kell. Az a fajta szerelem, (szerelem? több annál) amit bemutat egyszerre lenyűgöző és taszító. Lenyűgöz ennek a két embernek a brutalitásba hajló szenvedélye és az, hogy a mennytől a pokolig mindenféle érzéssel meg tudják egymást ajándékozni - a kapcsolatuk minden, csak nem szürke. Taszít viszont az önzésük és ostoba tékozlásuk, amivel egy egész életre elég érzelmet és szerelmet a csömörig és azon túl kiélnek pár esztendő alatt. Hiányzik belőlük egyfajta hétköznapi bölcsesség, és ezért nagy árat kell fizetniük egymásnak és a sorsnak is....
A szereplők közül többen kiváló teljesítményt nyújtottak: Hugh Grant, Kristin Scott Thomas és főleg Peter Coyote játéka emlékezetes maradt sok év után is. Akivel nem voltam annyira kibékülve, az a női főhős, Emmanuelle Seigner - a tehetsége... hááát, nem igazán volt elég ehhez a szerephez. Megbirkózott vele, szó se róla, és voltak remek pillanatai, de a szenvedélyes arckifejezése nekem mindig is inkább kicsit ostobának tűnt, az állítólagos csábító szépsége pedig kissé közönséges - huh, remélem nem csak valami női rosszindulat beszél belőlem. De nem, tényleg ilyen :)).
Szóval: aki még nem látta, annak kötelező darab arról, hogyan lehet mélyen szeretni majd jól elszúrni a dolgot, és tenni mindezt olyan elementáris erővel, mindent beleadva, hogy a végén úgy érezzük: jól volt ez így, ahogy volt.
A kép innen: mindennapinlp.hu/images/films/bitter_moon_01.jpg
