Ingadozik. Állandóan. Nem tudom, csak én vagyok-e ilyen, de néha nem könnyű magammal. Gondolom, másnak sem velem :). Olykor csak befelé élek, nincs kedvem a külvilághoz még blogozás szintjén sem - ilyenkor hallagtok napokig. Van, hogy rámtör a közléskényszer és akkor írok - mostanság ez a ritkább. Csendesen, munkásan folynak a napok, néha összerogyósan sok a dolgom. Hiába vagyok lassan profi (minden felkészülés nélkül tudnék órát tartani a teljes középiskolás tananyagból egy szál krétával :)), úgy a nyolc - kilencedik óra után már nem fog úgy az agyam... Olyankor nehéz esténként. Hiába tudom, hogy aludnom kellene, csak akkor van időm egy kicsit magamra is, olvasgatni, netezni. 11 után bólintok el, reggel fél 6 - 6 - kor ébresztő... Így aztán nem csoda, hogy bosszantó apróságok is ki tudnak hozni a sodromból. Egyre nehezebben tolerálom például a kutya ámokfutását a kertben - csirkeháló, vaskerítés nem állítja meg azt a masztodont, ha rombolni akar. Sikerült mind a két új (bekerített) gyümölcsfát tönkretennie, újra bejutott a barkafűzhöz is. Gyűlölöm, mert sok órányi munkát tesz semmissé és egyben tönkreteszi az álmaimat a kertemről. A kutya az egyetlen, ami úgy van a kertben, hogy egyáltalán nem akartam, és elpusztít mindent, amit féltek és szeretek... Persze lehet, hogy ez a türelem próbája a sorstól, nem tudom. Ha az, hát megbuktam rajta: ha újabb szemétségen kapom, általában irgalmatlanul elverem. És már nem is szégyellem :(.
Vannak azért jó, örömmel telt percek is. A hideg elől olyan jó behúzódni, kevés dolog van, amit jobban szeretek a kandalló tüzénél... Olvastam pár jó kis könyvet is mostanában, (no nem a világirodalom remekei sorozatból, inkább csak szórakoztató apróságokat, most nem volt idegzetem fajsúlyosabb témákhoz) és úgy mindent összevetve azért hamar elszaladnak a napok. Ráadásul még egy hét, és itt a szünet, ez is tartja bennem a lelket :). Addig is kitartást kívánok mindenkinek, aki hasonló cipőben jár - és magamnak is...
