" Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak."
Alessandra Baricco - Selyem
A fenti rövidke történettel kapcsolatban több kritikát olvastam már, szinte mind dicséri, és szinte mind hozzá is teszi, mekkora csalódás volt utána a filmváltozat. Az én találkozásom rendhagyó módon először a filmmel történt, amit így elvárások nélkül nézhettem végig és szerettem meg. B. barátomtól kaptam kölcsön ritka találkozásaink egyikén, szívből ajánlotta: gyönyörűek a tájak, lassú, magával ragadó a történet, és hihetetlen finoman ábrázolja a soha el nem érhető iránti vágyódást... Megnéztem és tényleg :). A főhős, Hervé Joncour szívből szereti feleségét, és mégis, egy váratlan találkozás megváltoztatja az egész életét. A munkája miatt - selyemhernyópetéket vásárol megbízásból - Japánba utazik, ahol meglátja a számára névtelen, és soha meg nem ismerhető nőt, aki újra és újra visszavonzza magához. Hervé örlődik a találkozás után, otthon Hélene, a felesége szintén, a japán ágyas dettó: felmerülhet a kérdés, hogy akkor ez most mire volt jó? Igazából semmire és mindenre, de tény, hogy elkerülhetetlen: a szerelem nem támad fel és nem tűnhet el parancsra. Van, hogy váratlanul lep meg és mindent felkavar, ami benned és körülötted van, és bizony van, hogy egy élet kevés elfelejteni valakit, aki beette magát a lelkedbe... Hervé mindazonáltal hihetetlenül szerencsés ember, élete asszonya(i) míg tehetik, szerető kézzel, észrevétlenül szövik a sorsát, így lesz az voltaképpen szép és álomszerű.
A könyvet csak pár napja olvastam, elbűvölő, feszes, szinte zenei írás. Nekem - bár már óhatatlanul befolyásol a film - átjött rajta ugyanaz a hangulat, egyszóval csak ajánlani tudom mindkettőt. Ízelítőül és búcsúzóul:
"Mielőtt kiment a szobából, még egyszer a lánykaarcú nőre pillantott. Az néma tekintettel nézte, századok messziségéből.
Hervé Joncour a faluban kószált, beszívta a friss éjszakai levegőt, el-eltévedt a domboldalra felkapaszkodó kis utcákon. Amikor a házához ért, látta, hogy a papírfal mögött égő lámpa imbolyog. Bement, s két nő állt előtte. Egy fiatal keleti lány, egyszerű, fehér kimonóban. És ő. Lázas vidámság csillogott a szemében. Nem hagyott időt Hervé Joncournak, hogy bármit is tegyen. Odalépett hozzá, megfogta a kezét, arcához emelte, aztán megérintette az ajkával, erősen megszorította, majd a mellette álló lány kezére tette, egy pillanatig megszorította, hogy ne szökhessen el. Végül elvette a kezét, két lépést hátrált, fogta a lámpát, Hervé Joncour szemébe pillantott, s elszaladt. A lámpa narancsszínű folt. Eltűnt az éjszakában, menekülő kis fénypont.
Hervé Joncour soha többé nem látta a lányt, aki vele maradt, igazából azon az éjszakán sem látta. A fény nélküli szobában érezte a teste szépségét, megismerte kezét és száját.
Órákig szerette, soha nem próbált mozdulatokkal, s hagyta, hogy számára ismeretlen lassúságra tanítsa. A sötétben szeretni és nem szeretni egyformán semmit sem jelentett.
Hajnal előtt a lány fölkelt, fölvette a fehér kimonót, s elment."
(A kép innen van.)
