Az elmúlt napokban nem történt igazából semmi. Sokat dolgoztunk a kertben, kutyaház épült, az udvart, kertet csinosítjuk, ilyesmi. Igen meleg van :). Közben kétszer is bevillant egy - egy aprósággal kapcsolatban, hogy: na, ezt meg kellene írni, azután valahogy nem volt kedvem rá, és külön - külön egyik sem érdemelt egy saját posztot. Talán együtt még kiadnak valami értelmeset...
Sok év után volt egy olyan délutánom (pontosabban kb. egy órám :) ), amikor kivételesen mindennel kész voltam otthon, és ráadásul egyedül voltam - azt tehettem, ami csak tetszett. Érdekes élmény volt figyelni magam, mennyire elszoktam ettől: kerestem a tennivalókat, kerestem az elfoglaltságot, bármit. Arra vagyok beállítva, hogy folyamatosan ugrásra készen legyek :(. Végül leültem olvasni egy kicsit. Muszáj lenne megtanulni lazítani... pontosabban felidézni, hogy valaha tudtam a pillanatban élni. Az egész persze nem tartott sokáig: jött a telefon nagymamától, hogy hív a gyerek...
A másik megírandó ekkor történt: mire átértem, meggondolta magát a lányom és már nem akart hazajönni (kb. 3 perc a táv biciklivel). Vihar készülődött, szinte sistergett a levegő az elektromosságtól, és ahogy hazafelé kerekeztem, engedtem a kísértésnek és nem gurultam be a kapun. Helyette elindultam a határnak, tekertem mint a bolond. A bennem zakatoló feszült mókuskerékre szépen rímelt az időjárás, igyekeztem hát jól kifáradni... Szép út volt, autók alig járnak arra, sok a fa, a virág, tágas az ég. Valami olyasmi volt a látvány, mint a fenti képen, nagyszerű és felvillanyozó. Élveztem a dolgot, bár közben úgy éreztem magam, mint aki tilosban jár... és itt vissza is tért az eredeti probléma: lazítani tudni kell :).
